A Lisszaboni Stratégia jó dolgokra fókuszált, de rosszul 2010. február 7.
A Lisszaboni Stratégia összességében pozitív hatással volt az Európai Unióra, még ha nem is érte el legfontosabb célkitűzéseit, és nem fordított kellő figyelmet a gazdasági válság hátterében álló makrogazdasági egyensúlyhiányokra és versenyképességi problémákra – mutat rá az a jelentés, amelyben a tízéves gazdasági program tanulságait vonta le az Európai Bizottság.
Bár legfőbb célkitűzéseit - így a 70 százalékos foglalkoztatási rátát és a GDP-arányosan 3 százalékos K+F ráfordítást - nem sikerült elérnie, a Lisszaboni Stratégia összességében mégis kedvező hatást gyakorolt az Európai Unióra – húzza alá az a jelentés, amelyben a Bizottság mérleget vont a 2000 és 2010 közötti versenyképességi program eredményeiről.
A legfontosabb mutatók egyáltalán nem imponálóak. A foglalkoztatási ráta az EU27-átlagában a 2000-es 62 százalékról 2008-ra 66 százalékra emelkedett, mielőtt a gazdasági válság következtében ismét a 65 százalékos szint alá süllyedt volna. A Bizottság jelentése azt is megállapítja, hogy az EU-nak nem sikerült csökkentenie a termelékenység terén meglévő hátrányát a vezető ipari országokkal szemben: a kutatásra és fejlesztésre fordított kiadások a 2000-es 1,82 százalékról például csak a GDP 1,9 százalékára nőttek 2008-ban. A jelentés ugyanakkor úgy véli, hogy túlságosan leegyszerűsítő volna azt a következtetést levonni, hogy a stratégia kudarcot vallott csupán azért, mert az előbb említett célok nem teljesültek. Brüsszel szerint a stratégia valójában hozzájárult egy széleskörű konszenzus kialakulásához arról, hogy az EU-nak milyen reformokra van szüksége. A négy prioritási terület – kutatás és innováció, a humán tőkébe való beruházás, az üzleti környezet javítása és a klímaváltozás és energia – jól lett kiválasztva és a politika napirendjére tűzte kivétel nélkül valamennyi uniós tagállamban. A Bizottság azt is bizonyítottnak látja, hogy a folyamat keretében közösen elhatározott reformok kézzelfogható eredményeket hoztak. Ezek közé sorolja a foglalkoztatási helyzet javulását (18 millió új állás jött létre a válságig), a dinamikusabb és kevésbé bürokratikus vállalkozói környezetet, a fogyasztók választási lehetőségeinek kibővülését és a fenntarthatóbb jövő felé történő elmozdulást.
A Bizottság szerint a Lisszaboni Stratégia a helyes szerkezeti reformokra fókuszált: a K+F-re és az innovációra, a munkaerőpiacokra, az üzleti környezetre és az államháztartások fenntarthatóságára, amelyek egytől-egyig lényegesek az EU globalizációra és a társadalom elöregedésére való felkészülésében. „Ennek ellenére jobban kellett volna megszervezni a stratégiát, hogy jobban fókuszálhasson azokra a kritikus elemekre, amelyek kulcsszerepet játszottak a válság kialakulásában, így a szigorúbb felügyeletre és a tőkepiacok rendszerkockázataira, a spekulatív buborékokra, továbbá a hitelek diktálta fogyasztói kilengésekre, amelyek egyes tagállamokban a termelékenységet meghaladó mértékű béremelésekkel és versenyképességi problémákkal ötvöződve a gazdasági krízis gyökereinek bizonyultak és nem kaptak megfelelő hangsúlyt a stabilitási és növekedési paktum és a Lisszaboni Stratégia keretében zajló ellenőrzési rendszerben” – említi meg kritikusan a szöveg, amely szerint a két említett mechanizmus inkább párhuzamosan zajlott, ahelyett, hogy kiegészítették volna egymást.
A Bizottság ugyancsak a stratégia hiányosságai közé sorolja, hogy nem ismerte fel kellő mértékben az egymással szorosan összenőtt gazdaságok egymástól való kölcsönös függését, különösen az euróövezetben. Az egymással összenőtt gazdaságokban ugyanis a növekedési és munkahely-teremtési potenciált csak akkor lehet kihasználni, ha valamennyi tagállam, nagyjából ugyanabban az ütemben hajtja végre a reformokat. A Bizottság azt is észrevételezi, hogy szerinte nem volt elég erős a kapcsolat a Lisszaboni Stratégia és más uniós eszközök, mint a stabilitási és növekedési paktum, a fenntartható fejlődési stratégia vagy a szociális menetrend között. Az is problémát jelentett, hogy olyan lényeges politikai prioritások, mint a tőkepiacok integrációja hiányzott a Lisszaboni Stratégiából.
Bár Brüsszel kedvező fejleménynek tekinti a strukturális alapok lisszaboni célok elérése érdekében történő fokozott mértékű felhasználását, ám arra is felhívja a figyelmet, hogy a strukturális alapok hatását javítani lehet a szorosan idetartozó struktúrák javításával, a szabályozói keret egyszerűsítése és az adminisztratív háttér erősítése révén. A Bizottság szerint azon is érdemes lenne elgondolkodni, hogyan lehetne fokozott mértékben támaszkodni az EU-büdzsére a növekedés és a munkahely-teremtés támogatására. A Bizottság jelentése végül amiatt is sajnálkozik, hogy a stratégia túlságosan befelé forduló volt, és inkább az EU globalizációra való felkészülésére összpontosított, ahelyett hogy megpróbálta volna alakítani azt.